Suárez mint a modern racionalista természetjogtanok előfutára?

Absztrakt

Francisco Suárez természetjogtana mindig is radikálisan eltérő interpretációk tárgya volt. Főszabályként azt lehet mondani, hogy azok a neotomista és más kommentátorok, akik azért kárhoztatják, vagy éppenséggel dicsérik Suárezt, mert bizonyos kérdésekben eltért Aquinói Szent Tamás álláspontjától, és nominalista nézeteket fogadott el, többnyire voluntaristának tartják a doctor eximiust; míg elméletének azon elemzői, akik egy kreatív újítót látnak benne a tomista táboron belül, hajlanak rá (bár nem minden fenntartás nélkül), hogy racionalistának tekintsék, aki egyértelműen elutasította Ockham és Scotus voluntarizmusát.

Létezik azonban Suárez természetjogtanának egy harmadik bevett, sőt egyre inkább elterjedt olvasata is, amely szerint a jezsuita teológus az ellenkező irányban tért el a tomista gondolkodási hagyománytól: a modern racionalizmus és a szekularizált természetjogi felfogás útját készítette elő. Ez utóbbi értelmezés kiindulópontját az az álláspont képezi, mely szerint Suárez a lényeget illetően elfogadta Gabriel Vázquez intellektualista pozícióját (Jean-François Courtine), vagy legalábbis nagyon közel került hozzá (John Finnis, Thomas Pink).  Így „az isteni akarat alapvetően Suáreznél is kötve marad a dolgok racionális természetéhez. […] Az isteni akarat az önmagában létező jóhoz vagy rosszhoz csupán a speciális, isteni jogi kötelességet fűzi hozzá” (Hans Welzel). E nézetet pedig már csak egy hajszál választja el Grotius híres „etiamsi daremus”-hipotézisétől.

Előadásomban elsősorban ez utóbbi interpretációval fogok foglalkozni. Amellett fogok érvelni, hogy a suárezi szintézis voluntarista elemei – a doctor eximius jól ismert voluntarista törvényfogalma általában és viszonylag ritkán elemzett „örök törvény”-koncepciója különösen – teljes mértékben kizárják ezt az értelmezést.